Interjú Bán Mórral
Farkas Anita beszélgetése a Hunyadi könyvek írójával.
A Hunyadiak története legalább olyan szövevényes, cselszövésekkel teli és izgalmas, mint Szulejmáné, a Tudoroké vagy a Borgiáké – véli Bán János, aki Bán Mór néven évek óta írja nagyszabású Hunyadi-sorozatát. A félhold tündöklése című hetedik kötet az 1444-es esztendő történetét dolgozza fel, nem nélkülözve a szerzőtől már megszokott naturalista csatajeleneteket és a korabeli mindennapok érzékletes bemutatását.
- Eredetileg összesen tíz Hunyadi-kötetet tervezett, amelyből négy Hunyadi Jánosról, négy Mátyásról, kettő pedig Corvin Jánosról szólt volna. A frissen megjelent hetedik részben azonban még mindig csak 1444-ben járunk, elsodorta ez az izgalmas korszak?
- Valóban, eredetileg így terveztem a felosztást, de már az első kötetnél gyanús volt, hogy a Hunyadiak mozgalmas élete nem fog beleférni ennyibe. A körülbelül tízévnyi háttérmunka alatt ugyanis rengeteg, a nagyközönség előtt jobbára ismeretlen, izgalmas részlet került a látókörömbe. Ezeket semmiképpen nem szerettem volna kihagyni, inkább beépítettem őket az egyre terebélyesedő történetbe. Most úgy tűnik, tíz kötetet kap Hunyadi János, természetesen grandiózus záróakkordként a nándorfehérvári csatával.
- Tízéves kutatómunkát említett. Hol és hogyan jutott hozzá a megfelelő forrásokhoz?
- Mivel ezt a korszakot alaposan feldolgozták a történészek, sok magyar nyelvű anyag már eleve rendelkezésre állt. Ennél fogósabb feladat volt az angol nyelven elérhető román, szerb, bolgár, török forrásokat beszerezni. A hosszú hadjáratot és a várnai csatát feldolgozó kötetekhez az amerikai John Jefferson történész kutatásait tudtam a leginkább használni. Ő Krakkóban és Mainzban tanult, beszél lengyelül, törökül, arabul és még néhány nyelven, így sokkal alaposabb feltáró munkát tudott végezni, mint akár a magyar történészek nagy része. Ráadásul, mint kívülálló, képes elfogulatlanul szemléli a korszakot.
- Miközben az ön művei mégiscsak regények, nem szakmunkák. Miért ennyire fontos a hitelesség?
- Talán mert olvasóként is mindig azokat a történelmi regényeket szerettem, amelyekben érezhetően és tudvalévően megvan a tudományos történeti háttér. A hitelesség érdekében pedig rengeteg dologra oda kell figyelni: fegyverzet, haditechnika, öltözködés, gasztronómia. Az olvasók – joggal - nagyon kritikusak tudnak lenni. Nemrégiben felhívott egy Bécsben dolgozó magyar mesterszakács, és elismerőn megjegyezte, hogy a Hunyadi-regényeimben a gasztronómia is rendben van – úgy és azt eszik nagyjából, ahogy és amit abban a korban ettek. A szakmai dicséret persze jól esik. Hibák - ha szándékom ellenére maradnak is a sok ezer oldalnyi szövegben - az újabb és újabb kiadásokban igyekszem orvosolni őket.
- Az előző hat kötet mindegyike egy-egy hosszabb időszakot ölel fel, az 1444-es esztendő mitől ennyire kiemelkedő, hogy külön regényt kapott?
- Úgy gondolom, ez az év kiemelkedően fontos volt Európa történetében. Talán még sorsfordító esztendő is lehetett volna, hiszen egy olyan keresztény összefogás lehetősége körvonalazódott, amelyre régen volt már példa. Katonailag, stratégiailag, politikailag nagyon is komoly esély mutatkozott arra, hogy Európából a törököt Hunyadi János vezetésével kiűzzék. Döbbenetes, hogy az egyéni érdekek, a széthúzás miatt mégis teljes vereség lett a nagy nekibuzdulás vége. Ennek az évnek az eseménytörténetében minden benne van, ami Európára, legalábbis Kelet-Európára azóta is jellemző: a hiszékenység, a vakhit, a naivitás, a politikai érdekek mentén kötött törékeny szövetségek.
- A mai kor vezetőinek sem ártana tehát figyelmezni a régmúlt hasonló sorsfordító eseményeire?
- A politika sokszor újra és újra ugyanazokat a hibákat követi el. Pedig a történelemmel kapcsolatban nem az a lényeg, hogy az ember bemagoljon egy csomó évszámot, hanem hogy az események mozgatórugói mögött meglássa, mi miért esett úgy, ahogy, és lehetőleg okuljon az elődök hibáiból.
- A magyar történelem számos mozgalmas időszaka és izgalmas személyisége közül miért pont a Hunyadiakat választotta?
- Messzebbről indul a dolog. Korábban sci-fivel és fantasyval foglalkoztam, és sokáig eszembe sem jutott, hogy más műfajba belekóstoljak. Mint olvasó viszont imádtam a történelmi regényeket, és felfoghatatlan volt számomra, hogy a magyar könyvpiacon már a kétezres évek elején is óriási mennyiségben megjelenő és nagyon népszerű francia, amerikai, angol történelmi sorozatok mellett miért nincsenek hasonló, a magyar múltra fókuszáló, magyar szerzők által írt művek. Miközben a mi történelmünk elképesztően gazdag, és minden negatív részével együtt nagyon is felemelő.
- Egy a sok népé közül.
- Nem így van. Hiába hisszük azt, hogy más népek története is hasonló kincseket rejt, ez nem igaz. Például amikor Jugoszlávia felbomlása után Szlovénia először önálló ország lett, végeztek a körükben egy felmérést, hogy kit tartanak a legnagyobb szlovén történelmi figurának. És ők, saját hősök híján, elsöprő többséggel Mátyás királyt mondták. Vagy ott vannak a szlovákok. Hiába tartanak számon nagyon sok szlovák származású hőst, hadvezért, ha azok mindig is magyarnak gondolták magukat, és mi is annak gondoljuk őket. Filmet forgatni is maximum Báthory Erzsébetről tudtak. Amit még viszonylag korrektül meg is csináltak, ellentétben más alkotókkal, románokkal, szerbekkel, románokkal, akik Trianon óta a legagresszívabban igyekeznek kisajátítani a múltat, és kitalálni egy alternatív, soha nem létezett valóságot. Nekünk viszont, éppen a mögöttünk álló dicsőséges évszázadok miatt, nem kell kitalálnunk semmit, csak egy kicsit feleleveníteni a dolgokat.
- A magyar történelemmel, pláne pozitív szemszögből azonban sokáig nem volt divat foglalkozni.
- Valóban, a klasszikus Jókai-, Mikszáth-, Gárdonyi-korszak bőséges terméséhez képest a magyar történelmi regény pár évvel ezelőttig szinte teljesen hiánycikknek számított a könyvesboltokban. A szocializmus évei különösen nem arról voltak híresek, hogy szerették volna a nemzeti öntudatot erősíteni, sőt, minden, a dicső múltat felelevenítő „magyarkodás” gyanús volt. Így a történelmi regényt az ifjúsági kategóriába száműzték, mintha csak egy kinőhető gyerekbetegség lenne. És ha az igazán jó, elfogadott magyar írók mégis hozzányúltak a múlthoz, inkább a depresszív, negatív eseményeket vették sorba. Jeles királyainkról, még az Árpád-háziakról sincs a mai napig olyan jellegű regénysorozat, mint például Robert Merle világsikerű Francia Históriája. Hogy a filmes feldolgozások hiányáról ne is beszéljünk: a Várkonyi Zoltán-féle adaptációk óta nem készültek meghatározó történelmi filmek. A román, cseh, lengyel filmesek talán büszkébbek a nemzeti múltjukra?
- Ugyanakkor íróként nem könnyű lavírozni a dicsőítő cukros máz és az oktalan önostorozás közt sem.
- Hunyadi János azért is volt számomra evidens választás, mert a róla kialakult, ma is élő kép, a dokumentumok alapján meglepően közel áll a valósághoz, nem nagyon kell rajta szépíteni. Mátyásnál már nehezebb lesz a dolog, mert a népmesék, mondák igazságos királyával ellentétben ő a valóságban a kortársai által gyűlölt uralkodó volt. Pontosan ezért jogos a kérdés, hogy történelmi hőseinket a mítoszoktól, legendáktól megfosztva kell-e, lehet-e ábrázolni? Másutt is komoly fejtörést okoz ez a dilemma. Az amerikaiakat például egyáltalán nem érdeklik a történelmi tények, a nemzeti mítosz összehasonlíthatatlanul fontosabb számukra. Amikor például A szarvasvadász rendezője, Michael Cimino elhatározta, hogy megmutatja, a John Wayne-féle westernfilmek ellenében milyen mocskos, kegyetlen is volt az igazi Vadnyugat, és megcsinálta A mennyország kapuja című filmet, az az amerikai nézők nem voltak hajlandók megnézni. A mítoszokkal nem nagyon lehet játszani, és nem is szerencsés folyton azt bizonygatni, hogy a kollektív emlékezetben őrzött dicső események vagy nem is olyanok voltak, ahogyan ismerjük őket, vagy egyáltalán meg sem történtek.
- Például, ahogyan az már kezd átmenni a köztudatba, Dugovics Titusz sosem rántotta magával a török zászlót éppen kitűzni készülő ellenséges katonát a halálba.
- Az biztos, hogy nem így hívták ezt a bátor hőst, a név egy XIX. századi okirat-hamisítás eredménye. Viszont Bonfini, az egyetlen olyan krónikás, aki még beszélt élő Hunyadi-veteránokkal, dokumentálta, hogy valóban megtörtént az eset. És ha az ennek emléket állító, mindenki által ismert Wagner Sándor-festményt nézzük, azt is láthatjuk, hogy ott piros-fehér-zöld zászlót tűznek ki a várvédők a bástyára. Holott a művész pontosan tudta, hogy nem létezett piros-fehér-zöld zászló a középkorban. Az egyébként minden más részletében valósághű alkotásban azért éppen ezt festette oda, mert a trikolór megtestesít valamit, amire minden korban büszkék lehetünk. Ugyanígy Petőfinél: a nemzeti mítosz elemi része, hogy a fiatal költő meghalt Segesvárnál a szabadságért és a szerelemért. Ha ezzel szemben valaki mégis bebizonyítaná, hogy Petőfi hatvanévesen Szibériában egy százhúsz kilós orosz matróna mellett öregedett meg, és orosz nyelvű verseket írt, igen kiábrándító lenne – bizonyos szempontból érvénytelenítené az ismert életművet is. Talán ezért is igyekeznek néhányan görcsösen bebizonyítani, hogy utóbbi változat az igaz.
- A népléleknek tehát nem számít az objektív történelmi valóság?
- Az objektív múlt feltárása a történészek dolga. Az irodalom, a film ezzel szemben bátran alapozhat a legendákkal átszőtt múltra. A Hunyadi-regényekben igyekszem hiteles képet festeni a kor alakjairól, nem elhallgatva hibáikat, de büszkén bemutatva mindazt, amire ma is büszkék lehetünk tetteikből. Talán soha nem volt ilyen nagy szükségünk arra, hogy erőt merítsünk a múltunkból. Gúny tárgyává tenni, lebecsülni és folyamatosan megkérdőjelezni ezt a nemzeti múltat nem éppen barátságos cselekedet. Pláne azon évtizedek után, amelyek arról szóltak, hogy semmire ne legyünk büszkék, vesztes nép vagyunk, mindig a rossz oldalra álltunk. A magyar történelem minden kudarc ellenére az egyik legdicsőségtelibb, legizgalmasabb, legfantasztikusabb história Kelet-Európában. És ezt meg kellene ismertetni mindenkivel. Hogy ne fordulhasson elő olyan, mint amikor egy olasz újságíró barátomnak meséltem a készülő könyven tervéről, és megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e a kereszténység védőbástyáját, a törökverő Hunyadi Jánost. Ő meg erre, hogy igen-igen, rémlik valami, de én tudom rosszul, mert a románok és Vlad Dracula voltak, akik megvédték Európát a töröktől. Pedig annál jobb országimázst, hogy elnézést, kedves Európa, a saját érdekeinkért is persze, de mégiscsak mi védtünk meg benneteket a saját vérünket áldozva, nehéz elképzelni. Semmi okunk lebecsülni, szégyellni a múltunkat. Meg kell ismerni, és le kell vonni a tanulságokat belőle, és mindenek felett büszkének kell lennünk arra, amire joggal lehetünk büszkék.
- Miközben a törökök egy grandiózus és bizarr módon nálunk is igen népszerű televíziós sorozattal újraalkották Szulejmánt.
- A törökök elmúlt tíz évben hihetetlenül megelevenedett történelmi tudatának lenyomata ez a gigasorozat, ami persze sajátosan dolgozza fel a múltat. Sokan azt mondják, hogy az ilyesmi nacionalizmus. Én meg azt, hogy egészséges, jó értelemben vett nacionalizmus nélkül soha, egyetlen nemzet sem fogja semmire vinni. A Hunyadiak történetét pedig nem is kell nagyon „felturbózni”, magától is legalább olyan szövevényes, cselszövésekkel teli és izgalmas, mint Szulejmáné, a Tudoroké vagy a Borgiáké. És miközben ezeket faljuk, semmit nem tudunk a saját történelmünkről. Pedig a Hunyadi-sorozat számomra is meglepő sikere, vagy legutóbb Kondor Vilmos és Ugron Zsolna regényeinek népszerűsége bebizonyították, hogy igenis lenne rá „fogyasztói” igény.
- Öntől is megvette már a filmes jogokat egy kanadai-magyar cég. Hogy áll ez a terv?
- Nehéz elindulni vele, hiszen az eddig elkészült sok ezer oldal tömörítése nem könnyű feladat, ráadásul Nándorfehérvár, aminek részletes történetét még meg sem írtam, nyilván nem maradhat ki egy Hunyadi Jánosról szóló filmből. Ez az egész leginkább szintén tévésorozatként működhetne. Maga a történet biztosan megállná világszinten is a helyét, már csak azért is, mert nyakig benne van fél Európa, a német területek, az osztrák tartományok, a cseh királyság, a lengyel királyság, az olaszok, Milánó, Róma, Vatikán, a fél Balkán. Így minimum olyan eladhatósági piaca lenne, mint a Szulejmánnak. De én már akkor is nagyon boldog lennék, ha Mátyás királyról vagy más nagy történelmi alakunkról készülne végre egy-két igazán méltó alkotás.
Forrás: Magyar Demokrata Hetilap. Szerző: Farkas Anita